Nem érzett fájdalmat, csak ürességet. Kilépett a kórház kapuján, és elindult a villamosmegálló felé. A tűsarkú cipőben botladozott. Ő így szerette, csinosan, szépen. Büszke volt, amikor karöltve sétáltak, és megcsodálták mellette. Ilyenkor lazán odaszólt, " vigyázzon, fiatalember, még kiesik a szeme". Már két napja kómában volt. Megnyugtatta magát, hogy biztosan. Amíg fogta a kezét, látványosan emelkedett vérnyomása a monitoron. A gyógyszerekre nem reagált, de a kezére igen. A nővér is mondta, ez csodálatos, hihetetlen. A koldus szemében ijedt sajnálattal hátrahőkölt.
A júliusi nap égette, ragacsossá olvasztva az aszfaltot.
Csak az apja kedvéért vette fel, mint ahogy a lenge aprómintás nyári ruhát is.
Nagyot sóhajtott, arra gondolt, vajon látta-e őt az apja?
Az emberekkel zsúfolt villamosmegállóból egy koldus lépett elé tenyerét nyújtva.
- Hagyjon, kérem, ne....most halt meg...most halt meg az apám! - szaladt ki a száján, olyan szokatlanul, idegenül.
- Meghalt az apám! Érti? - ismételte elcsukló hangon.
- Ne haragudjon, nem tudtam, bocsánat! Bocsánat! - majd megfogta a karját - Önnel érzek.
Hát persze, honnan tudhatta volna? - gondolta magában - minden ugyanolyan, mint pár órával ezelőtt.
A zsúfolt villamos, a forgalom, a Nap most is ugyanúgy tűz. Nem változott semmi.
Csak ő nem volt ugyanaz.
Végérvényesen, visszafordíthatatlanul.
Már kényelmetlenül érezte magát az élénk virágmintás ruhában és tűsarkú cipőben.








Utolsó kommentek
Évfordulóm
Évfordulóm
Évfordulóm
Évfordulóm
Évfordulóm